Ulpius-ház könyvek

Tudni kell rólam hogy régebben borító alapján ítéltem vagyis ha nem tetszett eléggé a borító akkor a könyvet sem vettem meg/vettem ki a könyvtárból. Ez eléggé felszínes dolog tudom de hát azóta megváltoztam és ezt az Ulpius-háznak és Jeaniene Frost-nak köszönhetem! Ez a szerelem egy átlagos, borús keddi napon kezdődött amikor pénzügyileg nagyon is le voltam égve ezért maradt a könyvtár. Az újdonságok között találtam rá és vissza tettem...majd megint a kezembe vettem és mivel nem volt mit olvasom azt gondoltam: Oké, nem tetszik a borító de elüthetem az időt ennek az olvasásával. Végül is kivettem a könyvtárból haza vittem és nem foglalkoztam vele napokig. Péntek este nem ment semmi jó a tévében ezért elővettem és elkezdtem olvasni...olvastam...olvastam és megtörtént számomra a csoda.

Amikor kézbe veszek egy könyvet, első dolgom elolvasni a hátoldalát és az utolsó mondatot/mondatokat. Ha az tetszik, nálam nyert ügye van.
Így volt ez Tasmina könyvével is, bár kisebb fenntartásaim voltak, de ez nem a történethez, sokkal inkább a fordításhoz kapcsolódott. Nevezetesen: nem egy személy fordította a közel 800 oldalt. Nagyon féltem, hogy a felénél lesz benne egy törés, nem egyezik a fordítók stílusa, más szóhasználattal élnek, vagy hasonló. Szerencsére ilyesmiről szó sem volt.
A beharangozó történet (magánsziget, gyilkosság – vagy még sem? - aztán váratlan fordulat) felkeltette az érdeklődésem, és bár számítottam a részletes leírásokra, ez később felülmúlta a képzeletemet.

Egy békebeli romantikus családregény - hirdeti a mottó. Imádom a családregényeket, a generációkon átívelő történeteket, amelyek hátterében meghúzódnak, időnként pedig meghatározó erővel, megkerülhetetlenül előtörnek a történelmi háttér eseményei, tendenciái. Ezért reménykedtem, hogy a békebeli nem szinonímája az unalmasnak, a romantikus pedig a sablonosságnak. Csalódtam, és mivel maga az írás is fullasztó, nem is kicsit, ami azért is kár, mivel a Kiadó trilógiát ígért. Engem az első kötet végére elveszített.   1878-tól 1922-ig ível a történet az első kötetben. Érzem a szándékot, hogy nagybetűs Sorsok, nagyarányú alakok, hihetetlen sodrású érzelmek ragadják magával az olvasót, de ez nem történik meg, az ok pedig egyértelműen a szereplők alakjainak sablonosságában, fekete-fehérségében és tetteik megjósolhatóságában rejlik.

„Csak egyet olvass el. Legfeljebb kettőt. Aztán olvass valami mást.” Ezt a tanácsot kaptamBöszörményi Zoltán novelláskötete mellé. Akkor csak sejtettem, most már tudom, miért. Mert nehéz. Megül, mint a csülkös bableves szalonnás túrós csuszával. Aztán győzzem megemészteni.

Nem győztem. Böszörményi „párpercesekként” aposztrofálja írásait, egyrészt kalapot emelve Örkény előtt, másrészt elolvasásuk valóban nem tart tovább. A lecsengése, a kiváltott érzelmek értelmezése ellenben jóval több időt vesz igénybe. 

Mi is a kötet címe? Halálos bűn. Ez az egyik novella címadója is, ám mindegyik írást áthatja a bűn.

 Mikor elkezdtem olvasni,tetszett,és izgalmasnak ígérkezett. Egy kis krimi,egy kis romantika,gyönyörű tájak.... Ahogyan tovább olvastam,egyre kiszámíthatóbbá vált számomra,hogy hogyan is függnek össze a szálak,és a szereplők. Nem mondanám unalmasnak,de mivel elég kiszámítható lett számomra,így kicsit talán vontatott volt a történet!
Viszont a könyv végére azt mondanám,hogy az alap történet tetszett,és végül is izgalmas is volt!
Ami számomra negatívum volt,hogy rendkívüli részletességgel írta le az írónő a szereplők életét,szerintem ez ennyire nem lett volna fontos,kevesebb leírásból is kiismertem a jellemüket!
Összességében nem volt rossz,csak kicsit túl részletes,és így döcögősen haladtam vele!
De ettől a részletességtől eltekintve tetszett, és fogok még Adlertől könyvet olvasni!

Nagyné Csesznok Anita írása

A könyv az ulpiushaz.hu-n.

Őszintén szólva, úgy álltam neki a könyvnek, hogy a hócipőm teli van a vámpírokkal. A csapból is ők folynak már, és fogalmam sincs, mit zabálnak rajtuk egyesek (mégha képzavarnak tűnik is eme dolog). Mert a magam részéről két jó vámpíros történetet ismerek: a Drakulát Bram Stokertől, meg a Borzalmak városát Stephen Kingtől. Az előbbi nehézkes stílusa miatt e kettő közül is az utóbbi tetszik jobban. Abban minden a helyén van; kellő izgalom, kellő szorongás, némi modernizált misztikum a hagyományok tiszteletben tartása mellett, szimpatikus (azóta ugyan már elkoptatott) karakterek, akikkel könnyű azonosulni. Vagyis szórakoztató a regény.
No de.

Stephanie Plum bizony nem mondhat magáénak szerencseszériát mostanság: (volt) férjét rajtakapta az ebédlőasztalon a szomszédasszonnyal, fehérnemű-felvásárlói állása pedig megszűnt létezni, arról nem is beszélve, hogy elmúlt harminc, és még mindig óvodáskori szerelméről, Joe Morelliről fantáziál. A válást és a kesergést leszámítva mit tehet ilyenkor az ember lánya, hogy változtasson az életén?

Nos, Stephanie magándetektívnek áll, és valóban, nem sok unatkoznivalója akad ezután, hisz a helyi rossz fiúkra, Jimmy Alphára és a cimboráira kell vadásznia, ami bizony teljes embert igénylő foglalatosság…  

Ezzel a kötettel viszonylag régen találkoztam először. Megfogott a marketing, pedig igyekszem távol tartani magamtól a reklám alapú ítéleteket. Mégis volt néhány dolog, ami felkeltette a figyelmemet.
Először is maga az író, Isamu Fukui, aki elég fiatalon vágott bele az írásba. Tizenévesen adta ki a Truancyt, ami egy tervezett trilógia első kötete. Japán származású, vagyis a könyv ázsiai kultúrát ígért. A reklámszöveg pedig a szívemnek legkedvesebb könyvhöz, a Battle Royale-hoz hasonlította. Tehát beugrottam az első benyomás marketingszagú bűvkörének.
Nem volt túl okos dolog a részemről. A könyv olvasása közben ugyanis megcáfoltam a reklámszöveget.

Első Fejős Éva könyvem. Eddig valahogy elkerültem a könyveit, magam sem tudom hogy miért. Aztán egyszer csak beszereztem egyszerre hármat is. Nézegettem a polcomon őket, majd elcseréltem kettőt belőle olvasás nélkül. Pedig ha ezt tudtam volna....Amint elkezdtem a Dalmát azonnal imádtam. Végigolvastam egy délután alatt (ha nem lett volna egyéb elfoglaltságom még ennyi se kellett volna hozzá). És hogy én mért nem olvastam eddig Fejős Évát....az rejtély.
A könyvet egyébként köszönöm az Ulpius kiadónak.
A történet: Dalmáról a kislányról szól a könyv. Óvodás korától egészen iskolás évei végéig kapunk betekintést az életébe. Úgy kell elképzelni, mint egy naplót. A felnőtt nő írja meg életének meghatározó 3-4 évét; kiskori naivitás a felnőtt nő tapasztalatával vegyítve.

Még az első, németországi nyaralásom alatt, bő két héttel ezelőtt olvastam az Agatha Raisin sorozat első kötetét, csak nagyon le vagyok maradva a bejegyzésekkel, mert azóta volt még egy nyaralás, és megkezdődött a vendégjárás itthon is.
Amint tudomást szereztem a sorozatról, azonnal kinéztem magamnak, tetszett a cím, a borító (a külföldi ráncfelvarrott változatot használta az Ulpius), a fülszöveg, úgyhogy be is szereztem, amint megjelent, aztán kicsit félretettem, hogy majd a nyaraláson olyasmit olvashassak, ami bizonyosan elnyeri tetszésemet. És lőn! Nem kellett csalódnom egyáltalán, rögtön elbűvölt az egész vidéki angliai miliő (jó, mondjuk az nekem mindig bejön), a kellemesen humoros stílus, és még a főhős is.

Úrrá lett rajtam a krimi és a thriller láz. Az olthatatlan szomjamat a tévé képernyője előtt próbáltam csökkenteni, de rá kellett jönnöm ennyi nem elég, több kell. Borzongás, gyilkosság, hullák, nyomozók, rendőrök, áldozatok, vér. Ki voltam éhezve.

Tess Gerritsen regényére egy internetes web áruházban bukkantam rá. Valami olyat kerestem, ami nem mindennapi. Pár perces kutakodás után találtam rá a Tanítvány című regényére.

A történet a Sebész c. regény folytatása, én magam úgy kezdtem bele a műbe, hogy nem olvastam az elődjét, így itt-ott nem értettem mindent, de nagyjából mindvégig képben voltam.

Mostanában előszeretettel forgatom Joanne Harris könyveit. Néhány kötetét szinte fillérekért kaptam meg az egyik bevásárlóközpontban, a többi regényt volt szerencsém akciósan megrendelni.
A minap fejeztem be a Csokoládécipőt. Hogy a jól sikerült első rész finomsága után túlzottan nagy reményeket fűztem-e a másodikhoz, nem tudom, mindenesetre a történet folytatása számomra kicsit keserűre sikeredett.
Majdnem öt év telt el azóta, hogy Lansquenet-ből ismét elfújta a szél Vianne Rocher-t a lányával. Teljesen hétköznapi életet élnek, természetesen új nevekkel. Ettől persze az ember szinte eleped azért, hogy ismét a csokifigurák, sütemények, desszertek, italok készítéséről olvashasson, még ha képzeletben is lakik csak jól velük. Mindezt nem nélkülözi a regény, és éppen olyan élvezhető a sok leírás, mint az első kötetben.