Egy békebeli romantikus családregény - hirdeti a mottó. Imádom a családregényeket, a generációkon átívelő történeteket, amelyek hátterében meghúzódnak, időnként pedig meghatározó erővel, megkerülhetetlenül előtörnek a történelmi háttér eseményei, tendenciái. Ezért reménykedtem, hogy a békebeli nem szinonímája az unalmasnak, a romantikus pedig a sablonosságnak. Csalódtam, és mivel maga az írás is fullasztó, nem is kicsit, ami azért is kár, mivel a Kiadó trilógiát ígért. Engem az első kötet végére elveszített.   1878-tól 1922-ig ível a történet az első kötetben. Érzem a szándékot, hogy nagybetűs Sorsok, nagyarányú alakok, hihetetlen sodrású érzelmek ragadják magával az olvasót, de ez nem történik meg, az ok pedig egyértelműen a szereplők alakjainak sablonosságában, fekete-fehérségében és tetteik megjósolhatóságában rejlik.

Egyetlen fordulatról sem gondoltam, hogy ne lett volna várható, szinte ütemre kiszámítható mindenki reakciója az őt körülvevő világ eseményeire és figuráira. A szereplők rendszerének puzzle-jében minden tökéletesen klappol, mindenkinek funkciója van, sehol semmi meglepetés, furcsaság, feldolgozni- vagy megemésztenivaló. Így lesznek még azok a szereplők is tökéletesen semmilyenek, kiszámíthatóak és középszerűek, akiknek az alakja köré tulajdonképpen az egész regény(folyam?) épül, és akik arra lennének hivatottak, hogy a figurákat és a történetet összefogva emblematikus figuráivá váljanak koruknak, családjuknak, a regénynek.  Az írónő történész, feltételezhetően tehát a magyar történelem iránt érdeklődő laikusnál jóval behatóbb ismeretekkel rendelkezik, ezért is vártam mélyebb, plasztikusabb, hangsúlyosabb megjelenését a történelem eseményeinek és tendenciáinak a regényben. De e téren is csalódnom kellett: azt a benyomást kelti a regény, mintha írója jószándékúan érdeklődne a történelem iránt, szőrmentén utána is nézett volna, de egy általános iskolás szintjén megrekedve csak annyit mer a regénybe beemelni, hogy a milleniumi ünnepségek szépek voltak, Sissy sovány, a világháború alatt meg nehéz volt ételhez jutni.    A sztori tehát kiszámítható, a szereplők fekete-fehérek, a háttérábrázolás jellegtelen. De kit érdekelne mindez, ha az írás maga jó lenne? A stílus akármilyen történetet, figurákat elfogadtathatna az olvasóval, ha bármilyen erő, sodrás, jelleg átütne belőle. De az egész regény olvasása során az volt a benyomásom, hogy ez az írás olyan, mint egy hevenyészett vázlat, amit oda kéne adni valakinek, hogy írja meg jól. Mert a jó írás feledtet mindent. A jónéhány helyen felbukkanó, szemet szúró helyesírási hibák és nem kevés stílusidegen, a regény világától elütő nyelvezet csak a pontot tették fel az i-re, kifejezetten megcsúfolva a trilógia mottóját, mert a sablonosság és jellegtelenség sem nem békebeli, sem nem romantikus dolgok.  

Kivovics Judit írása

A könyv az ulpiushaz.hu-n.