Ulpius-ház könyvek

Mostanában előszeretettel forgatom Joanne Harris könyveit. Néhány kötetét szinte fillérekért kaptam meg az egyik bevásárlóközpontban, a többi regényt volt szerencsém akciósan megrendelni.
A minap fejeztem be a Csokoládécipőt. Hogy a jól sikerült első rész finomsága után túlzottan nagy reményeket fűztem-e a másodikhoz, nem tudom, mindenesetre a történet folytatása számomra kicsit keserűre sikeredett.
Majdnem öt év telt el azóta, hogy Lansquenet-ből ismét elfújta a szél Vianne Rocher-t a lányával. Teljesen hétköznapi életet élnek, természetesen új nevekkel. Ettől persze az ember szinte eleped azért, hogy ismét a csokifigurák, sütemények, desszertek, italok készítéséről olvashasson, még ha képzeletben is lakik csak jól velük. Mindezt nem nélkülözi a regény, és éppen olyan élvezhető a sok leírás, mint az első kötetben.

Csakhogy már az elején megjelenik egy zavaró tényező Zozie de l’Alba személyében. Illetve nem is a személye zavaró, inkább amit magával hordoz. Hiszen minden történetben kell hogy legyen egy kotnyeles valaki, vagy egy gonosz, rosszindulatú karakter, aki a főszereplő útját keresztezi. Zozie azonban a maják és az aztékok varázsvilágának a megtestesítője, s az írónő rajta keresztül kíméletlenül bombázza az olvasót a sok isten nevével: Tlalok, Koatlikue, Kecakoatl, Miktlantekutli, Teszkatlipoka, Hurakán. Most leírni is nehéz volt kissé, nem még megjegyezni. Egy idő után pedig annyi a varázslat, a sok mágikus jel, amit Zozie a fába, a kakaóba, a csomagolásra, s még ki tudja nem hova karcol és rajzol, hogy ettől a történet kissé unalmassá válik, és az olvasó ezúttal szinte azt várja, mikor ér a csúcspontjához a könyv.
A történet időpontja elsőre nem rossz választás. Sok ember szereti a karácsonyt, és várja, hogy a lapokon átélje az előkészületeket, az ajándékozást, a családi összejövetelt. Ebben a regényben azonban a karácsony nemcsak a szeretetről, hanem a gonoszságról is szól, ugyanis Vianne ellensége akkor csap le, hogy elvigye tőle a lányát. Ugyan ezt ellensúlyozva némi kárpótlásként felfogható a happy end, de az emberben ott sajog még a tüske nyoma.
Első olvasásra nem rossz könyv, hiszen megtudjuk, merre sodorta a szél korábban megkedvelt főhőseinket. Másodszorra viszont csak az vegye elő, aki szereti a keserű csokit.
 

Varga György írása