Őszintén szólva, úgy álltam neki a könyvnek, hogy a hócipőm teli van a vámpírokkal. A csapból is ők folynak már, és fogalmam sincs, mit zabálnak rajtuk egyesek (mégha képzavarnak tűnik is eme dolog). Mert a magam részéről két jó vámpíros történetet ismerek: a Drakulát Bram Stokertől, meg a Borzalmak városát Stephen Kingtől. Az előbbi nehézkes stílusa miatt e kettő közül is az utóbbi tetszik jobban. Abban minden a helyén van; kellő izgalom, kellő szorongás, némi modernizált misztikum a hagyományok tiszteletben tartása mellett, szimpatikus (azóta ugyan már elkoptatott) karakterek, akikkel könnyű azonosulni. Vagyis szórakoztató a regény.
No de.
Az első kiábrándító vámpír-élményem (mondhatnám, elrémisztő élményem, de még valaki félreértené) egy Ravenloft-regény volt, amely azzal kezdődött, hogy két vámpírkatona vagy mifene társalgott valami városkapunál. Le is döbbentem rendesen. Mondom, hol a titokzatosság, hol a borzongás, hol a sejtelmes misztikum meg a finom szexuális utalás, amely a vámpírsztorik fő jellemzője? Miért kell a vérszívókból közönséges fantasy karaktereket faragni?… Hiszen így elveszítik valamennyi vonzó tulajdonságukat!
Egyszerűbben szólva, abszolút érdektelenné válnak.
Mert hát kit érdekelne egy olyan sci-fi, amelyben Han Solo az alföldi tanyavilágban trágyát fuvarozna parasztszekéren, a kocsmárosné után vágyakozva? Kit érdekelne Marty McFly, ha ő is csak úgy közlekedhetne az időben, mint bármely átlagember, azaz napról napra haladva?
De visszatérve a vámpírokhoz, a 90-es években elkezdődött ez az őrület; először ‘tán az Interjúval meg Anne Rice-al, aztán jöttek a Tarantino-istálló filmjei, meg a Cherubion-istálló könyvei, meg Anita Blake, meg a Delta Vision vámpír-sorozata, meg Alkonyat, meg az Ulpiusnál is megjelent jópár kötet: ennyit már csak a legfanatikusabb rajongók bírnak követni.
Ezek után ugye nem csoda, hogy a Félholtak című regény is csupán véletlenül került a kezembe… Ennek egyetlen oka, hogy a kötet hátoldalán az ajánlóban a film noirt emlegetik; gondoltam, hátha egy új Robert B. Parker, vagy legalább egy Hammett utánérzés játszik a könyvben. Mert a fim noirról nekem A máltai sólyom meg az Aszfaltdzsungel jut eszembe, míg a kötet szerkesztőjének valószínűleg az amerikai magándetektívekről szóló történetek összessége. Mert a Félholtaknak nemcsak a vámpírtörténetek hangulatához nincs köze, de a film noir világa is távol áll tőle. Akárcsak a zombifilmeké, pedig zombik is szerepelnek benne.
A történet napjaink New York-jában játszódik, ahol a vámpírok klánokba tömörülnek, s ezek a klánok úgy működnek, mint a maffiacsaládok. Felosztják egymás közt a várost, a vérszívók pedig egyszerű gengszterekként viselkednek. A főhős persze egy magányos farkas (ill. vámpír), aki nem tartozik egyik klánhoz sem, és olcsó pénzért bármely család megbízásából elvégzi az aktuális piszkos munkát. A sztori kezdetén éppen egy milkós család (nem vámpírok, hanem közönséges emberek) megszökött leánykáját keresi a hajléktalanok, drogosok, prostik és alkoholisták között. Vagyis a helyi alvilágban, amelyről némi hozzávetőleges leírást kapunk. Kár, hogy ez a világ nagyon nem áll össze; pontosan az a baj vele, ami a főhősnek a műmájerekkel (mi hétvégi punkoknak hívtuk őket), akik csupán egy-két napra hagyják el jól szituált polgári otthonaikat, hogy némi röpke kaland erejéig, és minden felelősségtől menetesen alámerüljenek a fertőbe. Szóval: mesterkéltek. Mert a társadalom legszegényebb rétegének élete nem úgy fest, ahogyan Charlie Huston (a szerző mellékesen, ha még nem mondtam volna) elképzeli. A hajléktalanok ritkán önfeláldozóak, nemes szívűek és még ritkábban lecsúszott értelmiségiek. Ez csak az elkoptatott közhelyekkel operáló másodosztályú mozikban és a hazug riportfilmekben van így, a film noir legjobb darabjaiban soha.
Na szóval, a regény első 100 oldala meglehetősen nyögvenyelős, és kissé zavaró a jelen idejű elbeszélésmód (egy visszaemlékezésről csak 30 oldallal később derült ki számomra, hogy visszaemlékezés, mi több, az egész történet kiindulópontja), de csodák csodája, amikor már lemondanánk a könyvről, beindul a dolog. Jobban megismerjük a karaktereket, kibontakozik a cselekmény és a nem túl bonyolult sztori magával ragad. De tényleg. Sőt. A vérhiányra felépített csúcsjelenet például annyira feszített, hogy már-már idegesítő; a legjobb thrillereket idézi. Pillanatról pillanatra várod, hogy most, most robban a jelenet, de nem, még mindig nem, aztán végre igen, de mégsem. Kis híján előrelapoztam a feloldáshoz, ám az író éppen annyira fokozta a feszültséget, amennyire kellett, roppant precízen adagolva az izgalmakat. A végén ugyan ront az összhatáson, hogy a főgonosz személye nem meglepő; éppen az, akire az olvasó gondol, és akire a főhős gyanakszik, és a misztikusnak szánt Lidérc szerepeltetése is teljesen fölösleges, feszültségmentes. Éppen azért, mert a regény, mint klasszikus vámpírsztori nem működik (a főgonosz sem holmi természetfeletti gonoszságra készül; bűne gyakorlatilag kimerül pedofil hajlamainak megvalósításában), a vérszívók és a zombik csupán színesítik a hátteret, a cselekmény szempontjából szinte mellékes, hogy egyszerű halandók vagy sem. Sőt, a Félholtaknak több köze volna a film noirhoz, ha tényleg csak emberekről szólna. Így olybá tűnik a dolog, hogy a szerző kitalált egy pergő gengsztersztorit, de hogy megfeleljen az aktuális divatnak, a történetet vámpírokra írta át. Szerintem sokat nem ért el vele; egy átlagos krimiből csinált egy átlagos vámpírtörténetet. Ami persze nem lebecsülendő teljesítmény, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy már én is várom a folytatást (lesz ugyanis újabb epizód), addig pedig megnézem ezt a farkasemberes játékot, amit annyira nyomnak most a neten…
Bolyki Tamás írása
A könyv az ulpiushaz.hu-n.
Utolsó hozzászólások