A szürke ötvenegyedik árnyalata, avagy az én olvasatom
Napjainkban a világra szabadult egy könyv, amely egyaránt egységesíti, és legalább ugyanilyen mértékben meg is osztja az olvasókat, a kritikusokat, a könyves bloggereket, és talán még a szürke eminenciásokat is. Ez a könyv E. L. James: Fifty Shades of Gray, magyarul: A szürke ötven árnyalata című könyve.
Bevallom, nekem sosem kellett az, amit a brutálisan felturbózott marketing miatt az egész világ tömeghisztéria-szinten imádott, vagy legalábbis nem akkor, amikor a népszerűségi hullám éppen a legmagasabbra emelkedett. Ezt a könyvet sem azért vettem meg, mert az új, ultimatív sikerkönyvnek számít, vagy, mert eredetileg Twilight fanfiction-nek készült. Egy kedves barátom ajánlotta, majd miután őt mások is követték, hát bementem a könyvesboltba, és megvettem. Az első kb. száz oldalt pillanatok alatt felfaltam, míg a hátralevő résszel megvívtam a magam harcát. A kezdeti euforikus olvasási állapotomat a végére óriási csalódás váltotta fel. Picit megnehezíti a véleményformálásomat, hogy az angol eredeti szöveget nem végig olvastam el, csak bizonyos, számomra fontos részeit vetettem össze a Tótisz András által elkészített magyar változattal, így a továbbiakban elsősorban a magyar szöveget veszem alapul.
A címből kiindulva azt gondolom, annak ellenére, hogy létezik egy bizonyos színtani felfogás, mely szerint a fehér, a fekete, és a szürke nem szinek, én inkább azokkal értek egyet, akik számára léteznek a megnevezettek, sőt, árnyalataik is. A szürke színnel társítanak hamut, ködöt, melankóliát, fásultságot, egyhangúságot is. Ugyanakkor mások azt tartják, hogy inspirálja az alkotó szellemű embereket, továbbá ez a kompromisszum szine is, a fekete és a fehér köztiségének köszönhetően – ennek pedig a regény tartalmi szempontjából elég komoly jelentősége van.
A történet egy 21 éves, végzős, amerikai lányról, Anastasia Ana Steel-ről, és a szégyentelenül sikeres, mérhetetlenül gazdag, továbbá vakítóan jóképű üzletemberről, Christian Gray-ről szól. Első találkozásuk mintegy a véletlen műve, amiről persze később kiderül, hogy akad némi köze a sorsszerűséghez. Ezen a ponton el is érkeztem a véleményem szerinti negatívumokhoz, amelyekből az én ízlésemnek több, mint elég akad a könyvben.
Mindjárt az elején, Bella Swan kétballábasságára hajazva Ana bezuhan Christian irodájába, kvázi a lábai elé veti magát, ekkor még csak képletesen. Nem kizárt, hogy hamarosan tele lenne az ember lánya kék-zöld-lila és szürke foltokkal, ha e szerint a módszer szerint akarna férfit fogni magának a való életben. Nem tudom eldönteni, mi a rosszabb, ha tervezetten, kliséként élt ezzel az eszközzel a történet írója, vagy, ha ennyire ostobának láttatná a főhősét, ezt mindenki döntse el. Nekem elég annyi, hogy valószínűtlennek hat, mint az azt követő, az egész beszélgetésen végigvonuló mesterséges építkezés, az erotikus feszültséget kelteni kísérlés.
Igen, van olyan, hogy szerelem első látásra, ezt hívják tradicionálisan a régebbi regényekben villámcsapásnak, azaz coup de foudre-nak. Beindulhatnak az ember hormonjai is egyik pillanatról a másikra, főleg egy hosszú, szexuális tekintetben ínséges időszak után. Ha azt vesszük, hogy Ana huszonegy évesen még szűz, sőt, saját bevallása szerint a csókolózásban sem túl jártas, el is érkeztünk a következő bökkenőhöz. Elképzelni nem tudom, hogy a 21. században egy huszonegy éves amerikai lány ennyire ártatlan legyen, hacsak nem a puritánok közösségébe tartozik. Lehet, hogy bennem van túl sok negatív érzés „a mai fiatalok” felé, de amikor a szexet kapjuk ömlesztve még a legártalmatlanabbnak tűnő tévéműsorokban is, nehezen elképzelhetőnek érzem, hogy egy amerikai, főiskolai/egyetemi kollégiumban lakó lány szinte a világtól elzárva ennyire ne élje meg a saját nemiségét – még csak nem is maszturbál-, de ám, legyen. Ana a naív, friss, tiszta, ártatlan Piroska, akit mindenáron bekebelezne a gonosz szürke farkas, Christian Gray. A perverz állat, akinek lakásában kínzószoba, agyában megannyi tisztátalan, sőt, szinte kimondhatatlan gondolat létezik.
Mielőtt a könyv szexualitásának elemzésébe belevesznék, néhány szó a Twilight-párhuzamról: Ana az anyja takaróját használja, Bellának is volt egy, amit az anyja készített neki. Ana a szótlan, visszahúzódó természetű mostohaapja mellett maradt, Bella a szótlan, visszahúzódó természetű apjához költözött. Bella remekül főz. Ana nemkülönben. Könyvmolyságukat inkább már nem is említem. Edward olyan gyönyörű, hogy a Napra lehet nézni, csak rá nem, Christian nemkülönben. Természetesen mindketten a legmenőbb autókkal közlekednek (kliséhegyek, és machohizmus), szeretnek irányítani, ajándékozni, gyönyörűen zongoráznak, és előszeretettel villogtatják tökéletes fogsorukat. A hasonlatokat sorolhatnám még oldalakon keresztül, nekem már ennyi is sok volt. A fanfictionnek szerintem nem az a lényege, hogy szolgaian lemásoljuk a karaktereket, sokkal inkább az, hogy tovább fejlesszük őket a saját elképzelésünk szerint. Ana és Christian gyakorlatilag Bella és Edward kevesebb festékkel nyomtatott változatai, és még az sem teszi őket számomra érdekessé, hogy látszólag belemerülnek a BDSM világába.
Ezzel el is érkeztem a könyv központi mozgatórugójához. Azt kell mondanom, messze nem vagyok prűd, és mindig is törekszem az ismereteim bővítésére. Amikor pedig ezt tapasztalati úton nem tudom, vagy nem akarom megtenni, akkor olyan megbízható ismerőseim közvetlen élménybeszámolói alapján tájékozódom, amiktől, ha később ezeket felhasználnám egy történetben, az hiteles lenne. James-nél egyáltalán nem érzem annak.
A BDSM egy abszolút sajátos, szabályokkal átszőtt világ, sokak számára valódi élményfokozást nyújt. Ezt természetesen el lehet utasítani, hogy jaj, de undorító, és micsoda perverz szörnyetegek ezek, mégis fogadni mernék arra, hogy az imigyen sipítozók jelentős része felizgulna bizonyos mozzanatokra a témában (ők azok, akik pl. abszolút nem maszturbálnak…). A szerző a könyv kétharmad részét azzal tölti, hogy a szabályokra vonatkozó szerződést boncolgatja oda-vissza. Ízlelgeti, megrágja, kiköpi, adott esetben pedig, mint a hősnő a történet elején, ki is hányja magából. Végig azt az érzést kelti bennem, hogy maga sem tudja eldönteni, hogy az úr-szolga-viszony, az alázás, a büntetés, a kötözés, a fenyítés vonzóak-e számára, vagy ő is sikítófrászt kap még a kifejezések jelentésének gondolatától is. Nem az a baj, ha az ember nem élte át ezeket a dolgokat, hiszen nem mindenki kenyere a verésre, forró viasszal leöntésre élvezés, hanem az a baj, hogy az írótól én határozottan érezhető állásfoglalást várok el, és ezt ebben a könyvben nem kaptam meg. Ráadásul a szerződés, a kompromisszum, ami a történet alapja, nem köttetik meg, így a könyv lényege tulajdonképpen meghal. Súlyos hiba, amikor a szerző egy köteten belül ezen a módon vágja el a saját vezérfonalát. Felépít valamit, azt most hagyjuk is, hogy ez itt mennyire sikerült, aztán ahelyett, hogy feloldaná a feszültséget, majd a legvégén megint felcsigázna, és megszakítaná az olvasók millióival folytatott nyomtatásos közösülést, romantikába hajlóan lezárja. Ez a két dudás pedig nem fér meg egy csárdában, jelen esetben ugyanazon könyvborítón belül.
Christian Gray baromira nem tipikus uralkodó, hiába hangsúlyozza ezt James kb. háromoldalanként („irányításmániás”). Látszólag a BDSM szabályai közt mozog otthonosan, de az először szűz, később már csak szűzlánykodó barátnője miatt viszont sajnos egy gyengéd húrokat pengetni kezdő puhapöcs lesz a könyv végére. Egy férfi nem attól férfi, és főleg nem attól uralkodó, hogy közli a lánnyal: „keményen foglak baszni”, hanem a viselkedésétől kellene, hogy az legyen. Hiába szerepel minden magán e-mail alján, hogy Christian Gray elnök-vezérigazgató, ettől a pasi még messze nem válik alfahímmé az én szememben. Sokkal inkább egy frusztrált, gyerekkori sorozatos kínzás, majd kamaszkori Mrs. Robinsonos élményei hatására fájdalmakat, félelmeket elfojtó, a látszaturalkodással kompenzáló, menekülő ember. Ana pedig, ha nem is annyira idegesítő, mint Bella Swan, akinek döntésképtelensége miatt néha falhoz tudtam volna vágni a Twilight-ot, egy szerelmes gimnazista szintjére süllyesztett fiatal nő, aki a könyvek nyújtotta álomvilágában otthon, azon kívül viszont elveszve érzi magát. A Christian által az ölében keltett forróság sem teszi igazán nővé a szememben, hiába veszíti el a szüzességét egy, a szerelme karjában átokádott éjszaka után - ami valljuk be, iszonyatosan „romantikus” dolog lehet, de a perverzek nyilván erre is gerjednek…
Folytathatnám még a könyv fikázását azzal, mennyire nevetségesnek érzem a mailváltást, ami szinte sms-ezés szintjére redukálódik. Nem értem, ha már vett a lánynak egy mobilt is, ami majdhogynem használaton kívül marad, miért mailben rövidüzeneteznek? Az e-mail, és az sms egy-egy saját kommunikációs forma, a kettő összemosásának miértjére számomra nem derül fény. Foglalkozhatnék részletesen a szerződéssel, ami ugyan hajaz a valódi BDSM-es közösség szabályaira, ebben a szövegkörnyezetben, a két főszereplő szenvelgésében, az írónő döntésképtelenségében mégis sokkal inkább hat nevetségesnek, mint erotikusnak. Az sem javít a helyzeten, hogy fejezetenként kefélnek egy kiadósat, ettől még nem nyúl magához annyi ember, mint amennyiről a médiahisztéria ezt próbálja elhitetni velünk.Szót érdemel a végére a magyar fordító, Tótisz András, és a könyv magyarországi kiadója, az Ulpius-ház. Számomra felfoghatatlan, hogy egy Tótisz-formátumú fordító, aki maga is író, egy ilyen terjedelmű szövegben ennyi szarvashibát vét. Egy vele készült interjúban ugyan azt olvastam, hogy iszonyatosan gyorsan készen kellett lennie, nade a látható elgépelések mellett akad itt nyelvhelyességi, sőt, ragozási hiba is! -A máshol, másnak fordításokba itt és most nem megyek bele, ahhoz előbb el kellene olvasnom a teljes szöveget angolul is-. Ez így számomra elfogadhatatlan mind tőle, mind az őt elvileg követő, a szöveget a nyomdába kerülése előtt gondozó személytől, és a kiadótól is. Lehet, hogy ez csak egy sikeres ponyva, ami a szórakoztató irodalom alsóbb szintjén helyezkedik el, de én sajnálom, hogy nem tiszteltek meg minket, olvasókat azzal, hogy igényes munkát adjanak a kezünkbe. Terveztem, hogy kikeresek néhány példát (kb. 6-8 durva hibára emlékszem), de első olvasásra nem fogtam a kezembe post-itet, sem ceruzát, második olvasásra pedig egyelőre képtelen vagyok.Külön figyelmet érdemel a fordító „Oroszlánkirálya”, amivel nem tudok mit kezdeni. Igen, létezik alkotói, és aztán meg fordítói szabadság is. Sajnálatos hiba a Kings of Leon együttest Oroszlánkirálynak fordítani, de ha már megtörtént, legalább ismerné el, hogy hibázott. Utálom pl. a Harry Potter magyar fordítását, ugyanakkor tisztelem és elismerem az azt átmagyarító Tóth Tamás Boldizsár munkáját, aki egy interjúban megindokolta, miért így fordította le a könyvet, és nem szöveghűbben. Az ember nem attól híres író, vagy remek fordító, ha sosem hibázik, hanem például attól, ha a hibát elismeri, netán elnézést kér emiatt. Hogy magát Tótiszt idézzem: „Ez kurvára jellemző kis hazánkra.” Igen, valóban az, hogy a hibát nem ismerjük el, és még akkor sem vagyunk képesek magunkba nézni, amikor az ennyire ordító. Ezzel együtt a könyv olyan, amilyen, és az Oroszlánkirálytól, meg a nyelvtani hibáktól eltekintve meglehetősen igényes munkát végzett Tótisz András. Bevallom, én valószínűleg falhoz vágtam volna ezt a könyvet, ha nekem kellett volna megcsinálnom a fordítást, minden egyes „Holy crap!”(Szent szar!) után. Az agyamra ment. Egy fuck off –„bassza meg” sokkal beleillőbb lett volna. Erről viszont igazán nem a fordító tehet, sajnos, ez a tény szintén E.L. James határozatlanságára vall. Ha már szókimondás, akkor legyen konkrét. Odabaszós. Végülis, egy BDSM-regényt hozott össze, ami lényegében erről is kellene, hogy szóljon, de nem. Kár érte.Összességében nem bánom, hogy elolvastam, azzal együtt, hogy legfőképpen mérges vagyok a könyvre, mert az elején túl sokat ígér, és abból végül sajnos semmit nem tart. Meg fogom venni mindkét folytatást, már csak amiatt is, hogy teljes legyen majd a sorozat a polcomon. Azt viszont borítékolható jövendölésnek érzem, hogy a második rész eladási mutatója lényegesen szerényebb lesz az első részhez képest, a harmadik pedig nem kizárt, hogy ott marad, ahova szerintem tartozik: a béka segge alatt. Végülis, a szintek adottak, és éppen az a szép az olvasásban, hogy „mindenki másképp csinálja”, és a történet megítélése egyénenként változó. Sok millió olvasó, akinek szerte a világon tetszett, tetszik a könyv, nem tévedhet. Az a sok millió, akinek viszont, mint ahogy nekem is, nem lopta magát a szívébe a történet, szintén nem téved. „Ilyen ez a popszakma”: mindenki megtalálja a szája íze szerint valót. Az enyém csak éppen nem a női hüvelyváladék, nem a vér, és nem a hányás.Forrás: rozsonitsjudit.bloglap.hu
Könyv az Ulpius-ház webshopjában
Utolsó hozzászólások