Elöljáróban leszögezem, nagy rajongója vagyok a történelmi, vagy a történelmi jellegű regényeknek. Számtalan nagyszerű alkotást sorolhatnék fel akár a római, a görög, a viking, az egyiptomi történelmet vagy bármely más nép múltját felkaroló témában az ókortól napjainkig. Klasszikusok és az új évszázad „ifjú titánjai” jobbnál-jobb könyvekkel bombáznak bennünket, olvasókat. És – természetesen – vannak magyar írók is, akik népünk múltjának egy szeletét hozzák el napjainkba – több – kevesebb sikerrel. Az biztos, hogy nagyon nehéz történelmi témájú könyvet írni. Időigényes, nehéz munka hiteles, dokumentált adatokat begyűjteni, hogy a regény sikeres legyen. De ez nem szükséglet, ezek nélkül is lehet pompás művekkel meglepni az olvasókat.
Valami ilyesmire vágyva örömmel vettem le a könyvtár polcáról Bíró Szabolcs Non nobis domine 1. című könyvét. Belelapoztam, és úgy döntöttem, ezt el kell olvasnom. Természetesen el is olvastam, de az általam várva-várt érzések elmaradtak. Olvastam, olvastam, és biztattam magam: nem rossz ez, nem rossz. De nagyjából a regény felénél már azokra a könyvekre gondoltam, amik még rám vártak a kölcsönzési idő lejárta előtt. Ez pedig nálam nem túl jó jel. Azért csak elolvastam, és egy kicsit fellélegeztem, hogy túljutottam rajta. Érdekes, helyenként jobban halad vele az ember, helyenként meg lelassul minden: a történet, és annak olvasása is. Minden esélye megvan egyébként a sikerre: van benne szerelem, árulás, harc és csata…
De mégis, valami hiányzik belőle, legalább is nekem.
Ezek után a második kötetnek is adtam egy esélyt, néhány perc latolgatás után. Na, majd ez! – gondoltam. Úgy vélem, nagy szükség lenne a magyar olvasóknak magyar írók magyar témájú könyveire, mielőtt ez a fene nagy globalizáció összemos mindenkit mindenkivel. Egy kis idő eltelt az első könyv megjelenése óta. Mindannyian bölcsebbek lettünk, fejlődtünk, változtunk. De valami mégsem változott. A könyv lendülete, története nem igazán tett rám nagy hatást. Ott folytatódott, ahol az előző abbamaradt, és ez nemcsak a történetre igaz, hanem a nekem nyújtott vegyes érzéseknek is. Mint például: jó, jó, de… És itt még sok mindent írhatnék, de nem szeretném elvenni senki kedvét az olvasástól. Bevallom a 105. oldalig jutottam, amikor a könyvet becsuktam és eltettem. Nem jutottam a végére, nem tudom, hogy a fentebb említett oldalszám után beütött-e az a nagy változás, amire vártam. Remélem írásommal nem bántottam meg senkit, nem vettem el senki kedvét az olvasástól. Írásomat nem kritikának szántam, csak az érzéseimet és a véleményemet osztom meg az érdeklődőkkel.
Bíró Szabolcs könyvei az Ulpius-ház webshopban.
Utolsó hozzászólások