A historikus romantika magyar nagyasszonyának új művét népes rajongó tábora már régen várta. A facebookon olvasható bejegyzések alapján remekművel van dolgunk. Ezért hát mikor elolvassa valaki a könyvet, ne lepődjön meg, hogy nem így van.
Az alaptörténet jó és rengeteg lehetőséget tartalmaz, ennek javarészét a szerző ki is használja. Érintőlegesen felvillan a 20-as 30-as évek Magyarországa, annak társadalma és erkölcsi világa, ami viszont nagyon más, mint amit eddig ismertünk. A „laza” erkölcsű lányok a szerző kedvencei, igazából nem érthető ,miért is lesznek ezek a szigorú polgári vagy birtokosi miliőben nevelkedő lányok ennyire szabadok a szerelemben.
Mikor először jön létre ilyen kapcsolat Adél és a divat kommunista Iván között, még kis hümmögéssel tudomásul vesszük. De belép egy tanárnő, majd a „szerető” /a lányok egymás közti vonzalma Ódor Emília óta mindig téma/ barátnő Aliz is. Ez a hármasság már feltűnt egyszer a szerző előző művében,amikor három úrilány ugyanazon férfi karjaiba omlik rendszeresen, az sem volt igazán érthető, mert sem jobb sem izgalmasabb nem lesz tőle a történet.
Az egyik bajom ezzel a könyvvel az, hogy jobb is lehetett volna. Megint átsiklik események fölött, melyek mélyebb kibontása olyan ismeretekkel gyarapítaná az Olvasót, amit szeretetével meghálálna. A frank hamisítási ügyről például keveset tudnak a magyar emberek, főleg az igazi okáról és következményeiről. De ott van az új csoda a Rádió, ami hirtelen felbukkan a regényben, majd rögtön háttérbe is kerül. Jobb sorokra érdemes történet lenne.
A másik bajom ezzel a könyvvel /is!/, hogy nincs benne egyértelműen szerethető Főhős! E nélkül pedig nincs beleélés, nincs igazi izgalom, mikor én vagyok ott a lapokon, úgy érzem velem történik, én teszem, én gondolom, eggyé válok a történettel. De itt kit szerethetek? Egyszer Adélt, egyszer Alizt,talán Ivánt,talán Andort? Melyiket? Egyiknek sincs olyan karaktere, amivel a könyv végéig azonosulni tudna az olvasó. Kár.
Amikor Jókai Mór egyik kései regényét keveselték a rajongói, az idős mester azt mondta, nem írhat mindig egy Aranyembert. Ez nem is baj. Senki sem várja ezt el egyetlen szerzőtől sem, így Fábián Jankától sem. Tőle sem lehet azt kívánni, hogy mindig Emma regényeket írjon vagy egy olyan tökéletes egészet, mint a Rozmaring. De ennél én és meglehet mások is többet vártak. Olvasható, szórakoztató és mégis valami hiányzik belőle, ami pedig tudjuk, hogy megvan, de a sorokba nem jön át.
Kár.
Ettől függetlenül, aki egy könnyed nyári olvasmányt keres, megtalálta.
Könyv az Ulpius-ház webshopban
Utolsó hozzászólások