Marguerite Duras-nak érdekes élete volt franciaként a későbbi Vietnámban, ahol felnőtt. Egy isten háta mögötti hely, ahova a nyugati kultúra is nyaralni járt, nem nyújtott túl sok kulturális kikapcsolódást. Ha ez hiányzott is a fülledt, koszos, és a leprásokkal teli Saigonból, valami mást mégis értékként csomagolhatott be minden holmijával, amikor végleg maga mögött hagyta Vietnámot.
Érdekes nyelvezete modernnek mondható, teli van kreatívabbnál kreatívabb asszociációkkal, az irodalmi nyelv szerelmeseinek igazi felüdülés. Végre van min rágódni, nem csak átfutni a szavakon, és néhány nap alatt lerakni a könyvet, hogy „na, ez is megvolt”. Az írónő vérébe ivódtak a képek, a szagok, amik Saigont körülvették, de nem áll meg ennyinél.
A kompon, amely nap mint nap szelte a Mekong-folyót, ott volt az a gazdag férfi, az a kínai, aki tanult nyugatias tartással közeledett egy tizenöt éves európai lányhoz. Félszegen cigarettával kínálja, megjegyzést tesz a szépségére és a fura kalapjára. Attól kezdve kialakul köztük valamiféle bizalom, pedig van köztük korkülönbség. Ez a bizalom folytatódik a folyón túl is, Saigonban, ahol leánynevelő otthonban lakik és francia gimnáziumban tanul. A lánynak van elég gondja a szegény, nehéz sorsú családjával Sadekban. Anyja, aki a helyi iskola egyetlen tanítója és igazgatója, igazán nem egy erős asszony, tulajdonképpen kevés két fiú és egy lány neveléséhez. De mit lehet tenni, ha férje már az örök vadászmezőket járja? A lány ezzel a teherrel éli meg a testi kapcsolatot a kínaival, de hol van a lelke, amelyre a férfi vágyik? Nos, a lány maga sem tudja…
Utolsó hozzászólások