Ez a regény nem más, mint a két nagy kedvencem egyike. Vagyis hát ez így, ebben a formában nem igaz, tekintve, hogy a másik egy komplett sorozat. Akárhogy is, a Battle Royale egyike azon kevés könyvnek, ami miatt elmorzsoltam néhány könnycseppet az utóbbi néhány hétben: nemrég ugyanis, négy és fél éves forgatás után, megtört a gerince.
Ez a bekezdés szerintem elég jól leírja, milyen nagy hatással van az emberekre, akik tulajdonképpen két módon reagálhatnak a hátoldalon olvasható kis leírásra: elmebetegnek néznek, hogy ilyeneket olvasol, vagy addig könyörögnek, míg kölcsön nem adod nekik. Utóbbi esetében két nap bőven elég szokott lenni a kiolvasásra, hiszen ez a történet hihetetlen módon olvastatja magát.
Adott egy komplett osztály, tele tizenöt év körüli fiatalokkal, akik egy osztályteremben térnek magukhoz. Aztán, még mielőtt az első és legfontosabb kérdésre (Mégis hogy kerültünk ide?!) bárminemű választ találnának, jön az első sokk: néhány órán belül már egymást fogják levadászni a szigeten, amelyen jelenleg is tartózkodnak. A kormány zseniális programja ez, amelyre értelmes magyarázatot persze senki sem ismer, de ami szükséges, az bizony szükséges - a birkaszellem már csak ilyen. Ezek után nincs más hátra, mint elviselni, és persze a túlélésre játszani.
Sok száz lebilincselő oldalon át különféle gyilkolási módokról, vadászati taktikákról, illetve világmegváltó, vagyis inkább egyszerű szökési és szövetkezési tervekről olvashatunk. Néhány emberről már az első pillanatban tudni, hogy belemegy a játékba, megint néhányról lerí, hogy ellene van, de azért akadnak majd jokerek, akik egy kicsit felborítják az elvárt rendet.
Érdekes, hogy sokan annak a szereplőnek szurkolnak, aki szinte egyetlen szót se szól az egész történet alatt, és amikor felbukkan, akkor is hidegvérrel öl meg bárkit, aki csak az útjába kerül. Lehet, hogy kicsit túl tökéletes mindenben, de valahogy még ez se zavarja az olvasót.
A legtöbben nem beszélnek róla, lényegében tabu lett ez a remekmű, de amint szóba kerül, sorra bukkannak elő az „ó, igen, én is olvastam, azóta pedig az egyik kedvencem” megjegyzések. Lehet, hogy egy kicsit beteg könyv, de mégis kit érdekel, ha annyian odavannak érte? Sose értettem, miért ne lehetne egymás legyilkolásáról nyíltan beszélni, elvégre ez fikció, ennyitől még senki se ragad jégcsákányt, és támad a padtársára.
Aki teheti, mindenképp szerezzen be egy példányt, ugyanis kötelező darab, viszont ügyeljen rá, hogy az ebből készült filmet NE a könyv olvasása előtt nézze meg!
Kiss Alexandra írása
A könyv az ulpiushaz.hu-n.
Utolsó hozzászólások