Hol húzódik a határ a természetes emberi reakciók, és az elmebeteg tettek között? Honnan tudhatnánk, hogy miközben gyanútlanul éljük a szürke, átlagos hétköznapokat, a háttérben nem indul meg egy folyamat, amely során átalakulunk valami egészen mássá, mint amik lenni szeretnénk? Vagy aminek szabad lenni? A LoveClub ezeket a kérdéseket teszi fel az olvasónak, végigkalauzolva bennünket egy hátborzongató történeten...

A könyv cselekménye nem innovatív, az alaptörténet szinte sablonos: akad egy ambiciózus újságíró palánta, akihez házhoz jön a címlapsztori, és kapunk egy kisebbrendűségi érzésekkel küszködő fiút, aki szexuális aberrációját egy közösségi oldalról felszedett, labilis lelkiállapotú lányokon éli ki, majd segítőtársa asszisztenciája mellett megkínozza, és megöli áldozatait. A regény különlegessége a zseniális karakterábrázolásban és a koordinátákban keresendő.

Megszoktuk már mi, olvasók azt, hogy kezünkbe veszünk egy könyvet, amelynek szereplői fiktív alakok, pszichopaták, akik rémtettei szórakoztatnak bennünket a metrón ülve, majd letesszük, és hátrahagyjuk a mesét, mert annak semmi köze a valósághoz. Mert a sorozatgyilkosok nem köztünk élnek, hanem mindig valahol messze: Amerikában vagy Norvégiában, ez kicsi ország, nem fenyegetnek bennünket terroristák és kéjgyilkosok, ha véletlenül mégis, akkor is egyedi és egyszeri esetekről van szó. A LoveClub viszont ezt a biztonságérzetet veszi el tőlünk: mi van, ha nálunk is megesik? Pedig miért ne történhetne meg ez épp velünk, itt, ebben a városban? Nálunk nincsenek társkereső oldalak, mi nem keresünk barátokat és szexet a neten?

A történet kulcsfigurája olyan, mint bármelyikünk. Nem poszt-traumás stressztől szenvedő katona, nem öreg nénik házikedvenceit megkínzó, problémás kölyök, nem családon belüli erőszaktól megkattant tinédzser... Ez a fiú hétköznapi. Komplexusokkal küzdő, de végtelenül átlagos fiatalember, aki nem született gyilkosnak. Ő megtanul gyilkosnak lenni. A könyv egy, a cselekményvezetéstől teljesen különálló fejezetben enged bepillantást abba a folyamatba, melynek során egy hétköznapi srácból szépen-lassan, külső ráhatással pszichopata válik. A fiú eredendő "problémája" csupán annyi, hogy a szado-mazo szexet kedveli, amelyet, valljuk be, sokan tartjuk izgalmasnak. A jó szexben nincsenek tabuk, bármi megengedett, ami mindkét félnek örömére szolgál; nem rossz dolog, csupán ínyencség. Persze, ettől mi még tudjuk, hogy az erőszak bűn, nem ölünk embereket, többségünk érzi, meddig mehet el, gátat szab az erkölcsünk és a törvénykezés. De mi történik akkor, ha felbukkan az életünkben valaki, aki megmutatja nekünk, hogy ezeket a gátakat le lehet rombolni úgy, hogy abból bajunk sem származik? Abban a világban, ahol piedesztára emeljük a szuperhősöket, akik az éjszaka sötétjében igazságot osztanak, miért is ne válhatna egy sajátos értékrenddel bíró fiatalból a magyar Dexter Morgan?

Nehéz megállapítani, hogy ki is a főszereplője ennek a regénynek, sok az erős, odafigyelést igénylő karakter. A középpontban a bűnöző, annak cselekedetei és gondolatai állnak, de legalább ennyire izgalmas a "jófiút" megtestesítő karaker, a sorozatgyilkosságokra specializálódott pszichiáter jelleme. Nála felfedezhető egyfajta utánzérése a népszerű Gyilkos elmék sorozatnak, bepillantást kaphatunk abba, hogyan kell ésszel és profilelemzéssel sikeresen bűnt üldözni, de a hasonlóság a tévéműsorral nem zavaró. Lenegyel a rosszfiúkra vadászik, félelmetesen jó szimattal rendelkezik, túlontúl magabiztosan belelát a gyilkos elméjébe, a szerző pedig sugallja, hogy ez nem lehet véletlen. A Jelenések könyve azt mondja, ha fel akarod venni a harcot a gonosszal, neked is azzá kell válnod. A rossz talán mindannyiunkban ott lapul, csak teszünk ellene, elnyomjuk, és reménykedünk abban, hogy ez elég lesz. A sztori harmadik meghatározó karaktere Lili, a riporterlány, aki az abszolúte pozitív szereplője a műnek. Törtető, de lelkiismeretes tinilány, koránál fogva még kissé naiv, jóindulatú, aki szeretne szerelembe esni, de nem hagyja magát kötélen rángatni. Nem idegesítő, nem buta, érett karakter, akinek jelenléte oldja a történet feszültségét, akivel azonosulni tudunk, aki mindig azt teszi, amit mi tennénk, és helyén van a szíve. A mellékszereplők jelleme is megfelelően kidolgozott: a felbújtó, aki semmiféle erkölcsi gáttal nem rendelkezik, a született pszichopata, aki élvezettel nézi végig, ahogy mások véget vetnek önnön életüknek, vagy a fiú, aki függőségét maga mögött hagyva új életre vágyik, de meg kell tapasztalnia, hogy egy szimpla bocsánatkéréssel nem minden konfliktus rendezhető le, tenni kell azért, hogy ha megbántunk valakit, az illető újra a bizalmába fogadjon. A Levente előző regényéből előbukkanó szereplők kedvesek, nem kifejezetten hasznosak, de biztos vagyok benne, hogy a Barbibébi rajongói értékelni fogják, hiszen hoztak magukkal a másik történethez kapcsolódó információkat, érdekességeket.

A szerző nem ítélkezik, nem alkot véleményt. Mesél, amellyel ezernyi kérdést zúdít ránk, és szembesít önmagunkkal, a saját vágyainkkal, félelmeinkkel. A könyv nyelvezete egyszerű, fiatalos, hol tempósabb, hol nyugodtabb, a fordulatok kiszámíthatóak, de azért helyenként meglepőek, megválaszolatlan kérdés pedig nem marad. Az éttermi jelenetek, mintegy keretként körbeölelik a történetet, megmutatva azt, hogy bár érhetnek minket rossz dolgok, ha túléljük, csak erősebbek leszünk, de képesek leszünk ott folytatni az életünket, ahol abbahagytuk - még ha már nem is ugyanazok vagyunk, akik egykoron voltunk.

Kővágó "Shane" Eszter írása

A könyv az ulpiushaz.hu-n.