Tudom, hogy nem most jelent meg a könyv, de csak most tudtam rávenni magamat arra, hogy elolvassam. Én, a szexmániás… Amikor először láttam a könyv borítóját, akkor arra gondoltam: hogy igen, egy újabb semmitérő celebkönyv.

Íme, itt van ez a Szepesi valaki (nem tudtam, hogy ő olimpikon sportoló, ez az én tudatlanságom volt), aki abból akar meggazdagodni, hogy a szexuális életét teregeti ki. Még az ismertetőjét sem olvastam el. Aztán az egyik barátnőm nemrég említette, hogy elolvasta és, hogy tetszett neki. Nem csupán tetszett neki, hanem alig bírta letenni. Tudni kell, hogy a barátnőm nem egy könyvmoly, nem olyan, mint amilyen én vagyok, így úgy döntöttem, hogy kézbe veszem. Hogy én is elolvasom. Nos, ez a héten meg is történt.

Szkeptikusan álltam hozzá, bizalmatlanul, de két és fél nap alatt elolvastam. Csak úgy faltam az oldalakat. Nem mondanám egy szépirodalmi remeknek, vagy éppen egy kimondhatatlanul klassz alkotásnak, de valamiért folyamatosan fenn tartotta az érdeklődésemet. Kiváltképp az élsportolók világára vonatkozó vallomások. Távol áll tőlem a sportolók világa, sosem sportoltam versenyszerűen, s valahogy az ember, amikor hallott róluk, látta őket a tévében, akkor amolyan elérhetetlen szuperhősöknek tűntek. Példaképeknek, olyanoknak, akikre fel kell nézni. Én csodáltam őket a kitartásukért, és most is csodálom. Csak valahogy az ember elfelejtette azt, hogy ők is emberek, nekik is vannak vágyaik és szükségleteik. Szepesi Nikolett könyve csupán emlékeztetett minket erre, kendőzetlenül, már-már primitív stílusban. Én nem gondolom, hogy amolyan hű, de nagy meglepetés ért volna a könyv elolvasása közben. Talán csak annyi kérdés merült fel bennem, hogy talán néhol túloz a kedves író. Mert nem tudom elhinni, hogy valaki részegen menjen edzésre, s azt nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni.

A hódításai, vagy éppen hódolásai… A gyerekkoráról írt rész után teljesen érthetővé vált a hölgy szexmániája. Ő csupán figyelemre vágyik, mindent akar, amitől megfosztották. Nem sajnáltatni szeretném, s szerintem ő sem ebből a célból vallott be mindent, de minden erre vezethető vissza. Egy sérült ember önéletrajza ez. Nekem kicsit néhol sok volt a leírása, s bevallom, egyáltalán nem irigylem, hanem inkább sajnálom, hogy nem tudja milyen a normális élet. De visszatérve a fogalmazásmódjára, nyilván nem akarta megerőltetni magát azzal, hogy szépen fejezi ki a férfi és nő közötti légyottokat, hiszen elég hülyén vette volna ki magát, ha minden egyéjszakás kalandját szeretkezésnek titulálja, de a könyv vége felé már idegesített az, hogy egyfolytában a „baszás” szót használja. Trágár volt, na. Ha már könyvet írok, még ha önéletrajzi is, legalább szinonimákat keresek, hogy ne ugyanaz legyen minden második szavam. A másik dolog, ami az agyamra ment, az ez a bizonyos Alejandro, a hölgy papír nélküli pszichológusa. Annyira nem illett az egészbe, ahogyan ez az egész Barcelona-kitérő sem. Nem igazán értettem a Barcelonáról írt fejezeteket, szerintem teljesen feleslegesek voltak, úgy tűnt, mintha ide-oda kapkodna írás közben.

Végezetül, biztosan sok embernek kinyílt a bicska a zsebében Szepesi Nikolett sorait olvasván, de én úgy gondolom, hogy annyira nem volt durva. Ilyen a világ, főleg a fővárosban. Tudomásul kell vennünk, hogy a sportolók is csak emberek, s akkora terhelés alatt nem is csoda, hogy ilyen undorító kalandokba menekülnek.