Őszinte leszek. Iszonyúan féltem ettől a könyvtől. Tohr-tól nem tudtam, mit várjak. Már a kezdetektől jelen volt, de jó pár könyvön keresztül színét sem láttam. Persze érthető, hogy miért. Nem is nagyon sikerült az előző kötetek alapján megismernem. Miután visszatért, onnantól árnyéka volt önmagának, és nem is törte magát, hogy változtasson a helyzeten.
A könyv.... Nagyon szerettem! Tényleg. Ennek ellenére volt benne hiba. Ismételten több szálon fut a történet, és ha őszinte akarok lenni, a John-Xhex szálat teljesen feleslegesnek tartottam. Nem sok idő telt el az ő történetük óta, de már mélypontra jutottak. Megértettem mindkettejük álláspontját, de... Akkor sem kellett volna ezt egy egész könyvön keresztül végigszenvedniük, főleg úgy, hogy egy egész évet ölel fel a könyv. Xhex makacssága, és a függetlensége mindig is tetszett. De itt teljesen túlzásba vitte, én pedig csak a fejemet ingattam, hogy mit művel. Az elköltözése, és a hónapokig tartó huzavona közte és John között teljesen értelmetlen volt. És felesleges. Ha Ward annyira akarta ezt a szálat, akkor legalább ne húzta volna sokáig.
John-nal mindig hullámzó volt a kapcsolatunk, de itt egyértelműen nem kedveltem. Az önzősége, hogy Tohr hagyja békén Sen'ki-t, mert mi lesz Wellsie-vel, teljesen unszimpatikussá tette. És Xhex-el sem viselkedett elég magabiztosan. Úgy érzem, még nem nőtt fel teljesen.
Tohr-t hol megkedveltem, és kedvesen mosolyogva olvastam a gondolatait, hol pedig szinte utáltam amiatt, amiket művelt. Sokszor megbocsáthatatlanul viselkedett Sen'ki-vel.
Évszakokra van bontva a könyv, de mégsem éreztem, hogy olyan hosszú idő telt volna el. Szívszorító volt olvasni, ahogy Tohr elfogadja, hogy Wellsie nincs többé. Teljesen átéreztem a fájdalmát, és a magányát.
Fokozatosan fogadta el a tényt, és szívmelengető volt látni, hogyan kezd újra élni. Sen'ki-vel való kapcsolata... Nem is tudom. Egyértelműen kihasználta, dühös is voltam emiatt. Főleg, amikor együtt volt Sen'ki-vel, utána rohant Lassiter-hez, hogy Wellsie átkelt-e az Árnyékba. Ilyenkor mindig haragudtam rá, de utána olyan kedves volt Sen'ki-vel, hogy majdnem elfelejtettem, hogy nem azért teszi, mert így érez, hanem mert célja van vele. És hiába, Sen'ki elfogadta ezt, én akkor sem tudtam megérteni.
Sen'ki meglepően szimpatikus volt. Nem nevezném naivnak, vagy ártatlannak. Nagyon őszinte másokkal, és ezért már megkedveltem. Ő is változáson esett át, és jó volt látni, hogyan válik nővé, és kezd el őszinte lenni magához. Haragudtam rá is, mer eleinte fél Xhex-től. De a kapcsolatuk a könyv előrehaladtával párhuzamosan javult, és a könyv végén már tényleg anya, és lánya voltak.
Tohr és Sen'ki kapcsolata elég tüzesre sikerült, pedig én ezt biztos, hogy nem nézném ki belőlük. Nagyon tetszett, hogy Sen'ki óvni próbálta Tohr-t. Az viszont nem, hogy erre a férfi mindenféle marhaságot kitalált. Én pedig csak morogni tudtam emiatt. Több jelen volt, ami könnyeket csalt a szemembe. Főleg, amikor elnevezte a nőt Autumn-nak.
Szívszorító volt, ahogy Tohr megválik a Wellsie-vel közös tárgyaiktól. Annak viszont örültem, hogy végre Marissa is megmutatta magát. Már hiányoltam, és örülök, hogy szerephez jutott.
Aki nagy meglepetést okozott, az egyértelműen Lassiter volt. Amikor először felbukkant, imádtam. De itt egy teljesen más oldalát mutatta, és nagyon sok szerephez jutott. Többet tudtam meg róla, és kiderült, hogy mégis van szíve. Egyértelműen kedvenc karakter.
Xcor-ral és a bandájával nem tudom, hogy mit kezdjek. Főleg Xcor-ral. Mindig, amikor már majdnem megkedvelem, csinál valamit, amitől már majdnem megutálom. Tetszik a csapata, főleg, hogy olyan régimódiak. Zypher felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsian várom, hogy mi lesz vele.
Assail is nagyon szimpatikus volt. Nem túl sok minden derült ki róla, de van benne valami, ami nagyon szimpatikussá teszi számomra.
A könyv nem szűkölködik akcióban. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a Testvériség meglátogatja Assail-t. Quinn ott kitett magáért, és gondolom a következő kötetben Testvérré avanzsál. Tetszett, hogy tudja, mit akar, és végre elfogadta azt. A barátsága Layla-val mindig is tetszett. És Layla is szimpatikus volt. Rengeteg változáson esik át. Kíváncsi vagyok, mi lesz közte, és Xcor között.
Az viszont már nem tetszett, hogy szinte el sem múlt Sen'ki termékeny időszaka, már Layla-nak is elkezdődött ez a ciklusa. És utána, hogy Quinn-nel... Olyan muszáj megoldásnak tartom.
A könyv legszebb jelenete egyértelműen a halotti szertartás volt. Ennél jobban nem hiszem, hogy meg lehetett volna írni. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam. Teljesen megdöbbentett. És amikor Lassiter feláldozta magát, azt hittem, hogy mentem sikítok. Nem akartam elhinni, hogy kilép a sorozatból. De amikor az epilógusban, MacDonalds-os zacskóval visszatért, boldogan kacagtam fel. Nagyon tetszett, hogy ő és Tohr barátok lettek. A közös jeleneteik nagyon jók voltak.
Amit viszont hiányoltam, azok az alantasok. Teljesen eltűntek, és úgy érzem, hogy megrekedt a dolog köztük, és a Testvériség között.
Amit viszont még megemlítenék, az maga a könyv belső kinézete. Megszoktam, hogy a Ward könyvei igényesek. És ha már a sorozat borítói eltérnek – miért is ne –, azt nem vártam, hogy egy teljesen más betűtípussal nyomtassák a könyvet. Teljesen megdöbbentett ez, és mérges vagyok emiatt, mert úgy érzem, mintha a szerkesztői változatot olvastam volna. Volt pár elírás, ami szintén nem megszokott, és volt pár névelő, aminek semmi keresnivalója sem volt a mondatokban. Ezek ellenére, örülök, hogy végre megjelent, és hogy olvashattam.
Borbás Barbara blogja
http://bbabrigondolatai.blogspot.hu
Utolsó hozzászólások